Miért lettem szertartásvezető?

Az unokatestvérem esküvőjén ültem. Az emberek mosolyogtak, a helyszín gyönyörű volt, a ceremónia gondosan megtervezett. Mégis hiányzott belőle valami: az a személyesség, amit én mindig is kerestem az élet nagy pillanataiban. A szavak ugyan magasztosak voltak, de üresnek hatottak. A szertartást vezető személy lassú, ünnepélyes hanghordozással próbálta meghitté tenni a hangulatot – de a hatás inkább távolságtartó lett, semmint bensőséges.

A szertartás, amelynek a boldogságról és a személyes kapcsolódásról kellett volna szólnia, inkább egy előre bemagolt forgatókönyv szerint zajlott. Ez a felismerés indított el bennem valamit. Visszagondoltam az addigi pályafutásomra: a több ezer leírt oldalra, a portrékra, a műsorba szerkesztett történetekre, a sok száz óra terepmunkára – és a végtelennek tűnő beszédtechnika-órákra.

Ráébredtem, hogy mindig is történeteket meséltem.

Olyan részleteket kerestem, amelyek elsőre talán jelentéktelennek tűnnek, de képesek elindítani egy "aha-pillanatot", és így emlékezetessé tenni az adott történetet. Tudtam, hogy vonz a váratlan, a spontán, a valódi, mert az élet legszebb pillanatai gyakran ezekből születnek.

Ekkor döbbentem rá: én így szeretnék jelen lenni mások életének meghatározó pillanataiban. Nem elég, ha egy szertartás szép és elegáns – annak valóban a párról kell szólnia. 

Azt akartam, hogy ne csak "vendégek" legyenek a saját nagy napjukon, hanem valódi, aktív főszereplői.

A szertartásvezetés számomra az a hivatás, ahol minden, amit szenvedéllyel szeretek, összeérhet. 

Nem csupán szövegeket írok, történeteket mesélek. Olyan történeteket, amelyek hangot adnak a jegyespárnak.